Kovács István
visszaemlékezései Dely János plébános úrra
Apja
Kovács István, volt bezerédi igazgató-tanító, anyja Kincses Margit volt
bezerédi tanítónő,
akik
bensőséges emberi kapcsolatban és munkakapcsolatban álltak plébános úrral
Bezeréd
községtől kb. 6 kilométer távolságra Zalaszentgrót irányában a szőlőhegy felett
helyezkedik el a környék legmagasabb pontja, a 311 m magas Vergyálom tető. A
tetőről tiszta időben gyönyörű a kilátás. Északi irányban lehet látni a
sümegi várat, északkeleti irányban, pedig a Badacsony és a Balaton is látható.
Az
apám, Kovács István egykori bezerédi igazgató tanító egy kisebb ismerős
társaság részére minden nyáron legalább egyszer szervezett egy gyalogos
kirándulást a Vergyálom tetőre. Ilyenkor felpakoltak élelemmel, borral,
szódával, felsétáltak a tetőre, jókat ettek, ittak, vidáman beszélgettek,
gyönyörködtek a kilátásban, utána mentek vissza a faluba. A kiránduló csapat
állandó tagjai voltak a Dely János bezerédi plébános, akit a szüleim röviden
csak atyának neveztek, ezért a továbbiakban én is atyának nevezem a plébános
urat. Tagja volt a csapatnak az Annus néni, az atya testvére, aki ugyancsak a
plébánián lakott és a házvezetői teendőket végezte. Annus nénit az atya nevezte
el Schwesternek, ezért őt a szüleim is Sveszternek nevezték. Állandó tagja volt
a kiránduló csapatnak a gyűrűsi Villányi házaspár. A halkszavú kedves Lajos
bácsi a tanítói feladatokat látta el Gyűrűsön, a kevésbé halkszavú Bözsi néni,
a Lajos bácsi felesége a háztartásban dolgozott és nevelte a három gyermeküket.
Természetesen tagja volt a csapatnak az anyám a Margit néni és amikor már
akkora voltam, hogy gyalog meg tudtam tenni oda vissza az utat, én is befértem a
csapatba. A gyűrűsiekkel általában egy megbeszélt időpontban a szőlőhegy elején
lévő Szent Vendel kápolnánál volt a találkozás, onnan együtt sétált a társaság
a tetőre. De útközben volt egy rövid pihenő, mert a kápolnától nem messze egy
vastag zsupp fedeles pince egyik részében tartotta az apám a borát. Az apámnak
soha sem volt szőlője,e a gazdák az úgynevezett kántori járandóságot mustban is
leróhatták. Ebből a sokfajta mustból nagyszerű bort készített az apám, ezt a
bort tartotta ebben a pince részben, amit nem tudom hogy bérelte vagy csak
szívességből megengedte a tulajdonos a használatát. Természetesen azért kellett
megáll ni a pincénél, hogy az apám magához vegye a várhatóan szükséges
mennyiségű finom bort.
Egy
ilyen kirándulás alkalmával én kb. 7 éves lehettem, amikor a csapat már a domb
gerincén nem messze végcéltól haladt élénk beszélgetés közben. Az atya, az atya
nagyon szép hosszúlábú
tarka
szőrű Ripp nevű kutyája és én a sor végén haladtunk. Az atya kedvelt engem,
szeretett velem beszélgetni. Ez alkalommal éppen arról beszélt, hogy a Ripp az
milyen egy okos kutya. Azonban az atyának hirtelen egy borzasztó ötlete támadt.
Tudta, hogy a nadrág zsebemben mindig ott lapul bicskám, hiszen már sokszor
dicsekedtem neki a bicskámmal. Azt mondta, hogy eldobja a domboldalba a
bicskámat és meglátom, hogy a Ripp megtalálja a bicskát és visszahozza. Én
szívesen elhittem volna, hogy a Ripp egy nagyon okos kutya, csak a kedves
bicskám maradhasson a zsebemben. Azonban arról szó sem lehetett, hogy az
atyának ne fogadjak szót. Fájó szívvel átnyújtottam a bicskát az atyának. Ő
megszagoltatta a bicskát a kutyával, majd nagy ívben elhajította azt a meredek
füves domboldalba, a Balaton irányában. Ezután utasította a kutyát, hogy hozza
vissza a bicskát. A kutya nagy lendülettel indult a dobás irányába, de
hamarosan szinte szégyenkezve somfordált vissza a gazdájához úgy, hogy a bicska
nem volt a szájában. Ezt látva az atya alig akart hinni a szemének. Még
legalább kétszer leküldte a kutyát, de az sajnos mindig a bicska nélkül jött
vissza. Így az atya kénytelen volt belátni, hogy ez a bizonyítási kísérlete nem
járt eredménnyel. Arra már nem emlékszem, hogy az atya pótolta e az elveszett
bicskámat, de azt tudom, hogy nekem ezen a napon nagyon szomorú délutánom volt.
Pécs,
2010. 04.05. Dr. Kovács István / Öcsi!
Dely atya és a fényképezőgép
A képen egy, a szüleim által betanított és rendezett színdarab jelmezbe
öltözött szereplői láthatók, nagyobbrészt. A képen három felnőtt látható még.
Hátul jobb oldalt áll az apám, Kovács István bezerédi igazgató tanító. A kép
bal oldalán látható az anyám, Margit tanító néni. Anyám mögött behajol a képbe
a Dely atya.
Ebben
a kis dolgozatban azt igyekszem elmondani, hogy miért nem áll az atya is
egyenesen, úgy mint a többiek.
A faluban csak az atyának volt önkioldós, /késleltetett exponálású/
fényképezőgépe. Volt egy nagyon praktikus, három lábú teleszkópos állványa is.
Az atya beállította a fényképezendő csoportot, majd az állványra rácsavarta
gépet, ezután a szükséges távolságra elhelyezte az állványt a géppel.
Természetesen minél szélesebb volt a csoport, annál messzebbre kellett az
állványt állítani. Ezután az atya a gépen elvégezte a megfelelő minőségű
felvételhez szükséges beállításokat, majd indította a késleltetőt. Ekkor a gép
berregni kezdett, az atya pedig rohant a csoporthoz azért, hogy ő is rajt
lehessen a képen. A néhány másodperc múlva bekövetkező exponáláskor már az
atyának is a csoportban kellett lenni, ha rajt akart lenni a képen. Ezen a
kérdéses képen is éppen az látszik, ahogy az atya az utolsó pillanatban szinte
beesik a képbe. Mivel több felvételen is rajt lehettem, ma is előttem vannak
azok a pillanatok, amikor az atya a darabos mozgásával futott rá a képre.
Az
biztos, hogy a kép közepén fekete bajusszal a Bujtor Jani áll. A többi szereplő
személyében nem vagyok biztos. Az első sorban az a fehér galléros kislány a
nálam három évvel idősebb Margit nővérem. A kép bal sarkában a kerek fejű
mosolygós kis srác pedig én vagyok. Itt kb. 6-7 éves lehettem, ebből az
következik, hogy a fénykép 1939-4o körül készülhetett.
Sok üdvözlet a bezerédieknek ás az elszármazottaknak:
Pécs,
2olo.
o4.l6.
Dr. Kovács István / Öcsi!
Seibert Albert visszaemlékezései
Dely plébános úrra
Első levele kérésemre
Kedves
Kálmán!
Dely plébános úrhoz nagyon sok emlék fűz. Sajnos
megfogható emlékem egyáltalán nincsen.
Nagyon
sokat ministráltam neki, főleg nyáron, iskolaszünetben, mivel elég közel
laktunk hozzá. Sokszor vittem előtte a mécsest a csengővel, amikor
gyóntatni-áldoztatni ment haldoklóhoz. Az utolsó alkalom azt hiszem az volt,
amikor Budri Molnárékhoz mentünk Balástába. Télen finom
kakaós tejet csinált a kisasszony. Sokszor találkoztunk a hegyen, amikor
kisétált a vadász a galambszürke civil öltönyében. Szerette a Vergyálom tetőn
keresni a nyulakat, de lőni egyszer sem láttam. A KALOT-hoz be-be jött erkölcsi
előadást tartani. Egyik mottója volt az „Eddig ÉS Ne
Tovább!”. A nagyobb fiuk csináltak is egy jelzőtáblát avval a
felírással. Az iskolában elég szigorú volt, de az életben jó humora volt. A Falu sokat köszönhetett neki, csak úgy, mint Kovács Igazgató
úrnak. A Gondviselés úgy hozta, hogy a temetésén részt vehettem
Székesfehérváron. Pont otthon voltam 65-ben és Kovács Igazgató urat vittem magammal.
Ők akkor már Esztergályban voltak.
Albert
A visszaemlékezés mégis
sikerült.
Seibert
Albert, Calgary, Kanada
Emlékeim
Dely János plébános úrról
1949.
jan.4-én hagytam el hazámat, majd 1951-től Kanadában élek. Dely János plébános
úrral többször váltottunk levelet. Az ő
utolsó levele már nagyon érzékeltette az agyvérzést. Ezt megelőzően beszéltem
levelemben a „három János” egybeeséséről, vagyis, hogy a pápa is János, az én
szeretett plébánosom is János és édesapám is János. Tehát három János ügyel
arra, hogy rossz útra ne térjek. Azóta nem váltottunk szót és most beszéljenek
a régmúlt otthoni emlékeim.
. .
.
A
környéken Bezeréd községnek elég rossz híre volt. Verekedések és más elmaradott
kulturálatlan viselkedések tették közismertté a falunkat. Dely János plébános úr megérkezésével gyorsan
változott az emberek magatartása. Nagy szerencse volt az is, hogy Kovács István
igazgató úrral egyetértettek. Ketten komoly összhangban minden igyekezetükkel a
falu szellemi felemelkedésén dolgoztak. Az eredmény hamar megmutatkozott. A mi
kortársaink már egy kultúrált faluban nőhettek fel. Ezt személyes
kapcsolataikkal, rendezvényeikkel érték el. Mindketten elsősorban jó keresztény
magyarnak neveltek bennünket.
. . .
Abban
az időben Magyarországon nagyon népszerű volt a KALOT. ami a Katolikus Agrár
Legényegylet Országos Testületének a rövidítése. A plébános úr részt vett annak
bezerédi megszervezésében. Az egyesület nagyon szépen működött. Téli estéken a
fiuk összejöttek az iskolában társasjátékoztak és közben népfőiskolához
hasonlóan, továbbképzésen is részt vettek.
A Lányoknak volt A KALÁSZ, Katolikus Lányok Szövetsége. A Plébános úr
fontosnak tartotta, hogy a Kalot a népfőiskolai tanulmányok mellett erkölcsi
neveléssel is foglalkozzon. Azért alkalmakként megjelent és előadást tartott a
helyes viselkedésről, kihangsúlyozva, hogy „az alkalom szüli a tolvajt”. Előadásainak mottója volt az „Eddig és ne
tovább”. A nagyobb fiuk meg is ragadták az ötletet s, hogy kedveskedve
megvicceljék, készítettek egy tilalomfát, ami útjelzőre hasonlított. Rajta két
tábla: az egyik felirata volt EDDIG, a másik tábla azt mondta: Ne tovább.
Plébános úr belénk szerette volna nevelni az önuralmat, hogy tudjunk magunknak
„megálljt” parancsolni és ne föltétlen a lányok tiltakozásán múljon erkölcsi
magatartásunk. Ha nem is volt általános az eredmény, láthatóan hatott a fiuk
többségére. Ez leginkább bebizonyosodott, amikor 45-ben a kommunista propaganda
a szabad szerelmet üvöltő propagandája ellenszenvet váltott a fiatalság nagy
többségében...
. . .
Közvetlen
kapcsolatunkhoz tartozott a haldoklók gyóntatása. Súlyos beteg esetében
értesítették a plébánost, hogy gyóntatni kellene. Ilyenkor szűkség volt segítségre,
mivel a figyelmeztető csengős mécsest valakinek vinni kellett az Oltáriszentség
előtt. Mivel elég közel laktunk a templomhoz, általában
én
voltam a szolgálatos ministráns. Ha jól emlékszem az utolsó alkalommal én akkor
szolgáltam, amikor a balástai Molnárékhoz mentünk, Bözsi és Margit
nagymamájához. A plébános úr előtt vagy tíz lépéssel vittem a mécsest, amiben
egy gyertya égett tetején egy kis csengővel, jeleztem, hogy engem az „Úr”
követ. A csengő figyelmeztette a szembe jövőket az Úrral való találkozásra. Meg
kell jegyezni, hogy ez még a régi ante-világban volt és az emberek többnyire
tiszteletben tartották a szent dolgokat. Tehát, amikor közel értünk valakihez,
ő illedelmesen letérdelt és keresztet vetett. A házban a mécsest a beteg
szobájában az asztalra letettem és a többiekkel együtt kimentünk. Amikor kész
voltak a plébános úr kinyitotta az ajtót és szólt, hogy most már bemehetünk a
beteggel együtt imádkozni. Utána a mécsesben elfújtam a gyertyát, a csengőt
lefogva visszamentünk a plébániára. Ilyenkor Anna kisasszony, plébános úr húga
és egyben házvezetője, már várt a bögre kakaóval. Ezután a plébános úr egy
barackot a fejemre nyomva bocsátott el.
. . .
Családom
nagyon jó viszonyban volt Dely plébános úrral, és Kovács Igazgató úrékkal. Ezt
a kapcsolatot én gyerek fejjel úgy ítéltem meg, hogy nekem kiváltságos a
helyzetem és egy kicsit elbizakodottá is tett engem. Nem vettem észre, hogy
másokhoz is hasonlóan közel voltak. Ezek az érzéseim viszont olyan alkalmakkor
megerősödtek bennem, amikor váratlanul be-betoppantak hozzánk. Érdekes módon ez
leginkább a vergyálomi szőlőhegyen szokott előfordulni. Nem emlékszem, hogy a
plébános úr valamikor is ivott volna, de ha kint járt a hegyen és mi is ott
voltunk, mindig betért hozzánk. Általában úgy történt a dolog, hogy a plébános
úr egykedvűen sétált a hegytetőn az erdő felé a könnyű galambszürke civiljében,
puskával a vállán remélve, hogy legalább egy nyúl felkínálja magát. Ez a
jelenet több ízben előfordult, de lelőtt nyúlra nem emlékszem. Majd egy jó óra
múlva újra megjelent, mosolyogva mondván: na ma sem lesz nyúl pörkölt. Azután
leült velünk a hajlék előtt, elbeszélgetett, majd haza indult.
. .
.
Évente
szüret közben volt a „kötelező” mustszedés az egyházközség részére. Lovas
kocsival jártak pincéről - pincére. Egy-két káforka mustot öntöttek a plébános
hordójába. Közben az óbort is meg kellett kóstolni: lássuk, mit várhatunk az
újtól. A káforka egy kb. két literes fa merítő alkalmatosság aminek egyik
oldalán volt a meghosszabbított záp fogantyú. Tudni illik, abban az időben felénk borral kapcsolatban
kifejezetten fa edények voltak: hordó, kád, sajtár, káforka, meg az a
sajtárméretű borvályú amit hordó
töltésére tölcsérként használtak.
. . .
A
kommunista kormánynak 1960 után az imperialisták pénze már megtetszett. Kihasználták
a disszidensek honvágyát és megengedték, hogy hazalátogassanak. 1965 őszén én is hazamentem. Amint
megérkeztem megtudtam, hogy Dely János plébános úr Székesfehérváron, a papi
öregotthonban elhunyt. Idejében érkeztem, hogy a temetésén részt vehessek.
Kovács Igazgató úrral, akit időközben Esztergályba helyeztek, együtt mentünk
fel a temetésre. Az altemplomban volt felravatalozva, és ott búcsúztatták
teljes egyszerűségben. Bezerédet az igazgató úr, Szabó Dénes plébános, Aczél
Lajos templomatya és én képviseltük.
Temetése egész közelii temetőben volt. Semmilyen szónoklat nem volt, csak
csendben, lélekben búcsúztunk el Dely János plébános úrtól. Külön isteni
kegyelem, hogy nekem ez az alkalom megadatott. Szeretett plébánosomat, aki
lelkivilágomat oly mértékben meghatározta, utolsó útján elkísérhettem.
PS. Seibert Albert
Öcsi
kihagyta, vagy csak nem emlékszik a rezi vár romjaira, amit a Badacsony
irányában, míg a gyönyörű Somlói hegy északkeleti irányban volt látható. A
sümegi vár néha beleolvadt a mögötte lévő magasabb bakonyi hegyekbe. Pontosan
tudom, hol volt az a füves oldal, ahol a bicskája elveszett. A hegynek a
koppányi oldalán van, de még a bezerédi határhoz tartozik a Kupával együtt. A
fák ma már eltakarják a kilátást.
A
gyürüsi Villányira jól emlékszem, de nekem fájó emlékem fűződik hozzá.
Egy
kápolnai búcsú alkalmával ő felügyelt a diákokra. Én odasúgtam egy fiúnak, hogy
álljon be a sorba.
Erre
Villányi keményen rám szólva majomnak nevezett. Emlékszem, hogy mennyire fájt
az igazságtalanság. Kovács Igazgató úr
nem egyszer megfedett, mert kellett, de majomnak sohasem
hívott.
Hogy mennyire rosszul esett, igazolja, hogy még ma sem szimpatikus a Villányi
név,
habár
igazából nem haragszom rájuk.
Ez is egy emlék, de légy szíves, ne publikáld ezt. ( * megjegyzés :
utólag engedélyezve ,HK )
Vida Pista ( Calgary, Kanada ) helyett :
Ők akkor egy másik házba költöztek , a templom mellől
a Köz melletti házba . A tyukok még a régi háznál voltak és Pista ment
etetni őket. A plébános úr kint volt és megkérdezte « Pista hová
mész ? «
Ő azt mondta « megyek etetni a
tyukokat. » A plébános úr azt válaszolta, « jó menjél etesd csak a tikokat ».
Pista ezt jól megjegyezte. Majd alkalmasint kérdezd meg tőle, hogy
eredetiben halljad.
Üdvözlettel,
Albert
Simon Zsuzsa ,
Kovács Igazgató Úr
unkahúga emlékei Dely plébánosról
1. Simon Zsuzsa nagyapja, Simon János ( aki Kovács István igazgató anyjának
testvére) Szombathelyen élt.
Szőnyegbombázás idején a szombathelyi Palace Szálló pincéjébe menekültek, mert
azt gondolták, hogy az stabil épület, védett hely. Balszerencse révén a szállót eltalálták.
A pincéből,
a romok alól nem tudtak közvetlenül a kijáraton kijönni, csak az ablakon keresztül.
Nagyapját is a pinceablakon húzták ki, akinek bordatörése volt. Nehéz volt
kiszabadítani, mert jó testes ember volt. Lánya elhozta Zalaszentgrótra, onnan
gyalog mentek Bezerédre, a rokon Kovács
Igazgatóhoz.
A Simon
nagyapa Bezeréden gyógyítgatta eltörött bordáját. Kifeküdt az udvaron álló hintóra,
napozni, pihentetni. A baj akkor következett be, amikor jöttek az oroszok és őt
jól öltözötten, rendesebb ruhában találták. Elegáns úrnak nézett ki, a falusi
viszonyok között megszokottnál rendesebb öltönyben találtak rá.
Az oroszok azonnal lerángatták a
hintóról, falhoz állították a jobb öltözete miatt, „burzsujnak” nevezték.
Szerencsére jött a Dely plébános és
ő kezdte győzködni az oroszokat
és megmenteni a helyzetet. Sikerült meggyőzni az oroszokat, nem lőtték le a
Simon nagyapát.
Simon
Zsuzsa nagyapja megmentőjének nevezte
Dely plébánost, neki köszönhette, hogy életben hagyták.
2. Simon Zsuzsát, mint kislányt, ruhás
kosárban vitték Zalaszentgrótról
Bezerédre.
Azért
mentek Bezerédre, mert azt remélték, hogy az oroszok nem vonulnak be oda,
abba az
eldugott kisfaluba, de sajnos bevonultak.
Zsuzsát
ruhás kosárba ültették, a kosárba rejtett ruhák tetejére. Oda rejtették el Dely
plébános új reverendáját is. Az oroszok,
azonban a kosarat is kirámolták és
az ott talált ruhaneműt mind magukkal
vitték, köztük a Dely plébános új
reverendáját is.
3.Amikor jöttek az oroszok, Dely
plébános és Kovács Igazgató a vadászfegyvereket bedobálták az iskolaudvaron
található kútba, ami nagyon mély volt, nehogy az oroszok megtalálják őket, mert
féltek az oroszoktól.
Antal Józsi visszaemlékező
levele
Kedves Kálmán!
Ma délelőtt11 óra 34- kor -, a Deák Ferenc Megyei Könyvtár gépéről
elküldött - fénykép dokumentum tőlem származik. Nekem nincsen
aparátom, hogy be tudtam volna Számodra scanelni, ezért az ottani
informatikus barátomat kértem meg erre. Arra is nagyon kíváncsi
voltam, hogy az eredeti kb. 6 x 9- es kis amatőrkép mennyire
nagyítható, kiállítás céljára nagyított állapotában mennyire éles,
egyáltalán mennyire lesz használható.
Ez a mi számunkra azért lehet nagyon érdekes, mert Dely János plébános
urat fiatal korában rögzítette.
A kép története a következő :
Még anno 1938-ban, a bécsi döntést követően Felvidék
visszacsatolásakor volt egy aranyos, talán "népi" kezdeményezés,
akció, amelyben anyaországbeli falvak, települések nemzeti zászlót
adományoztak felvidéki
(testvér)városoknak, falvaknak. ( Ahogyan talán a millecentenárium
alkalmával a Kormány ajándékozott nemzeti-, országzászlót egészen kis
településeknek is ???) Nos, mindezt édesanyámtól tudom, Ő mesélte még
hátulgombolós koromban, amikor a családi fényképalbumot böngészve
ráakadtam ezekre a fotókra. Hivatalos forrásból erről én sehol nem
olvastam, semmilyen történelemkönyvben, memoárban. Nos, ezt a zászlót
anyám tervezte és hímezte, tudod varrónőként Ő nagyon szépen hímzett,
elsősorban géppel. A bezerédi templomi zászlók zömét, amelyek fehér
lyukhímzéssel készültek szintén Ő készítette. Persze mindez feledésbe
merült volna, ha Neked nincs az az ötleted, hogy Dely János, általam
is szeretett plébánosunkról meg kellene emlékezni.
( Ő tudta, hogy dédelgettem olyan álmokat, hogy pap leszek... úgy
tudom, úgy emlékszem, ebben rokonlelkek vagyunk, nemde?!)
Ezen a zászlós fotón az ismert személyek a következők:
- a zászlót tartó fiú egy Varga Lajos nevezetű hegyi illetőségű ember,
úgy tudom, nem él már;
- Mögötte felismerhetően D e l y János;
- a zászló végét jobb kezével fenn tartó nő, az én anyám, akkor még
lánykorában... ( Gondolhatod, hogy mit éreztem, amikor így
kinagyítottan most megláttam, hiszen húsz éve halott már! Michelle
nevű kis unokám is mintha hasonlítana Rá, az orra állásában egészen biztosan
?!)
- Anyám mögött kalaposan, valószínűleg a Kincses tanítónéni, ( a
Kovács István "mester" felesége) aki engem még tanított elsőben; vagy
a Békássyné asszony, titulusa nagyságosasszony volt, de a bizonytalan
esetekben még, hálistennek, megkérdezhető az én Aczél (Ágoston) Pityu bátyám!
- az "apróságok", akik már "szépkorúak" lehetnek nekem már
ismeretlenek, pedig Anyám még ismerte Őket.
Persze, ha ez a kép felhasználásra kerülne, akkor meg kellene tudni,
hogy melyik az a felvidéki település, ahová ez a zászló került, kik a
képen látható "lurkók". Én meg próbálok utána nézni ezeknek, a
korabeli sajtóban, mindenképpen a Historia Domusunkban. ( Te,
valószínűleg forgattad a kutatásaid alkalmával, légy szíves
megmondani, hogy az most kinek a "birtokában" van, hiszen Bezeréden
nincsen már plébánia hivatal, legalább is így tudom?) Aztán, az is
elképzelhető lenne, ha az ünnepség alkalmával, ott a kiállításon
adnánk lehetőséget arra, hogy az illetékesek felismerhessék magukat,
esetleg a képük alá írhassák nevüket, nemde ???
Kedves Kálmán!
Én már "gyaloglóképes" állapotban vagyok újra, (tudod, két protézis
műtétem is volt az elmúlt "izgalmas" időkben) mindenképpen tervezem a
pünkösdi haza látogatást, sőt, szeretnék rész venni a további bezerédi
"szépészeti" tevékenységben. Úgy hallottam a temetőt, pontosabban a
volt zsidótemetőt is szeretnétek rendbe tenni.
Még el tudom küldeni az első szentáldozási emlék - lapomat,
(1951-ben volt!), amit a plébános úr töltött ki saját kézírásával. Ezt
majd postai úton küldöm. Aztán úgy tudom, hogy közel kerültél a
Békássy- fiúkhoz, nos, én hozzá jutottam az Életünk 2010. 2. számához
( Vas megyei irodalmi folyóirat), ahol megjelentették Békássy Ferenc
(Zsenye, 1893 - 1915), az I. világháborúban hősi halált halt költőrokon
néhány művét, sőt összes műveit is. Valószínű, hogy a bezerédi
I. Világháborús emlékművünkön az Ő neve van az első sorban. Erről is
mesélt Anyám, hogy a Békássy család, amikor segítették az emlékmű
felállítását, kérték a községet, hogy az Ő rokon halottuk neve is
szerepeljen a névsorban. Anyám rendszeresen dolgozott, varrt a Külső
majorban Békássyéknál.
Kérlek, hogy a lapokat juttassad majd el Nekik -, kedves gesztus
lenne a részünkről - ha a postámat megkapod, jó?
Addig is ölel, üdvözöl : Jóska
Hencsei Kálmán: Dely-emlékek 1951-1959
Azokban a nehéz 1950-es években éltem gondtalan általános iskolás
éveimet, ekkor kezdtem templomba járni és ministrálni Dely János plébános
úrnál.
Én nem voltam jó futballozó, kimaradtam sok általános,
gyerekkoromban népszerű csínytevédből. Viszonylag jó tanuló voltam, amivel
szüleimnek örömet okoztam. Minden reggel mentem ministrálni, ennek is örültek. Nagyfiúnak
éreztem magamat, amikor egyszerre tudtam mindkét haranggal egyszerre
harangozni. A mise 7.25-kor kezdődött és 7.55-kor végződött.( „…hogy oda tudjak
érni iskolába…”) Mise után feltettem a
piros úttörő nyakkendőt, plébános úr megigazította és mondta: „Pici fiam ,
mehetsz.” 5 perc elég volt, hogy leszaladjak az iskolába. Szeretettel emlékezem
Rumi Pistire, akivel sokat ministráltunk együtt. Imádtam ministrálni,
megtanultam latinul a ministráció szövegét, meg is dicsért érte a plébános úr.
Volt egy kis probléma: mindketten szerettünk hátra
nézegetni, vajon itt van-e Erzsi és Margit.
Meg is jegyezte plébános úr többször, hogy ez nem szép.
Végül úgy döntött, hogy nem kell háttal állni a híveknek, állhatunk egymással
szemben, oldalosan, ami lehetővé tette, hogy „nézelődhessünk” mise alatt – ez
nagyon érdekes volt számunkra. Akkor is és ma is értékelem az Ő megértését és
rugalmasságát.
Mindig kaptunk tőle apró ajándékokat, mint pl. szentkép,
könyv, nyaklánc, medál, stb, sőt búcsúkor még pénzt is kaptunk. Egyszer Katalin
búcsúkor kaptam 5 Ft-ot, amin egy karácsonyfadíszt, zöld gömböt vettem.
Beismerem, hogy akkor örültem neki. Ma szégyellem, hogy elfogadtam, de hát ez
már csak így történt.
Emlékszem, hogy kaptam többször nyakláncot „Jézus szíve –
Szűz Mária ” érmével (skapuláré medál), de mindig valahogy elveszett. Ő sem, én
sem értettem, hogy veszhettek el egészen rövid idő alatt – rendetlen voltam? –
vagy egyéb? Emlékszem, amikor
skapulárés tag lettem, amint ott térdeltem a sekrestyében, a Most segíts meg
Máriát kaptam elimádkozni minden szombatra.
Szerettem, ahogy néhány percre elbeszélgetett, mesélt. Fiatalkori
szigorúsága a múlté lett.
Kedves, kimért, türelmes ember volt, akinek modorában némi
modernség, rugalmasság is érződött.
Szeretettel emlékezem az én jó öreg papomra, Dely János
plébános úrra, akinek hálás vagyok,
mint ahogy hálás vagyok kedves szüleimnek, apámnak,
anyámnak.
Dabronyiak
elsőáldozása
Talán 7-dik, 8-dik osztályos lehettem… akkoriban kedves,
ártatlan, baráti kapcsolat fűzött a Berkovics Erzsihez, hasonlóan Rumi Pisti és
Korpics Margit is szívesen sétáltak együtt, négyen pedig vasárnap délutánokon
kibicikliztünk a postaútra, a bekötőútig.
Történt egyszer mise után, hogy plébános úr váratlanul
kérte, menjünk ki délután
( talán 4 órára?) a kápolnához ministrálni illetve segíteni
neki, mert akkor volt a dabronyiak elsőáldozása . Nem örültünk, mert mi négyen
már elterveztük, hogy kimegyünk a postaútra biciklizni. Plébános úr, mintha
értette volna, vagy nem (?) a helyzetet , de ő egy „gáláns” ajánlatot tett. „A
felső úton fogunk menni a kápolnához. Jöjjenek a lányok is! Én elöl megyek, de
ne maradjatok le és ne nagyon rosszalkodjatok!” Így is történt, ő ment elől, mi
négyen utána … egyik hónam alatt a miseruha, másik kezemben Erzsike, Pisti és
Margit hasonlóan.
Mindmáig értékelem megértését és azt a finomságot, ahogy
kezelte az ügyet. Talán ezért maradt meg emlékezetemben ez a történet. * Megjegyzendő:
a felső úton kevesen jártak.
Elmaradt első pénteki
áldozás…
Az a szokás alakult ki, hogy néhányan minden első pénteken
mentünk áldozni, amíg nem követtünk el „halálos ?!” bűnt, mint például a
káromkodás.
Történt, hogy első péntek előtti csütörtök este etettem a
marhákat, tököt vágtam nekik, fejszével hasítottam szét egy nagy tököt, illetve
csak szerettem volna, mert az elgurult, mellé vágtam, talán megütöttem a
lábamat is…erre én egy nagyot káromkodtam, mert felbosszantott az elgurult
tök. Másnap aztán kellemetlen volt, mert
ezek után nem mehettem áldozni. Plébános úr megkérdezte, hogy mi történt, miért
nem áldozok. Elmondtam, hogy én akkorát káromkodtam az elgurult tök miatt, hogy
azt plébános úr el se tudja képzelni. Ő hallgatott egy kis ideig és aztán azt
mondta:
„ Nem baj pici fiam, most nem áldozol. Majd meggyónod és
következő első pénteken jössz, de vigyázz, hogy ismét ne járj így…” Hálás
voltam neki, mert megkönnyebbültem szavai után, mert semmi negatív
megnyilvánulása nem volt velem szemben.
A prédikálás
becsukott szemmel…
Annak idején én is hosszúnak tartottam a prédikációt, talán
titokban ásítottam is, már örültem, ha a mise folytatódott, mert az mozgalmas
volt, ott már szerepelhettünk.
Plébános úrnak volt egy olyan szokása, hogy néha behunyt
szemmel prédikált, akár néhány perc hosszan is. Érdekes is volt, szokatlan is
volt számomra. Egyszer aztán valaki viccelődve megjegyezte: A plébános úr azért
hunyja be a szemét prédikálás közben, mert akkorát hazudik, hogy ő maga sem
hiszi el. Nekem, mint gyereknek nagyon tetszett ez a megállapítás. Elhatároztam
és hosszú vívódás után rászántam magamat, hogy megkérdezzem: „Plébános Úr! -
tényleg igaz, amit hallottam, hogy olyanokat mond prédikálás közben, hogy még
saját maga sem hiszi el? - ezért csukja be a szemét?” Hallgatott egy kis ideig,
aztán mosolyogva megkérdezte: „és te hogy gondolod?”
Én hibegtem – habogtam , de azt éreztem, hogy nem haragudott
érte, volt hozzá humora, mintha ő is megmosolyogta volna magát és a szituációt.
1956….
Szerencsém volt, hogy akkor még csak 11 éves voltam, mert forrófejű
voltam.
Nagy hévvel rajzoltam a zászlókat és hangoskodtam …nem
voltam elég felnőtt, hogy tevékenyen bekapcsolódjak. Bezerédet is elérte a
forradalmi hangulat. A bezerédi események szerények voltak. Vasárnap volt, a
falusiak a templom körül gyülekeztek. Ez alkalommal olyan sokan jöttek el a
misére, hogy a templom tömve volt emberekkel, ami szokatlan volt még abban az
időben is. Akkor is Rumi Pistivel ministráltunk és a lányok az első sorban
álltak. Mindketten nagyon élveztük, tetszett, hogy olyan sokan jöttek be a
templomba és olyan sok ember előtt ministrálhattunk. Dely plébános úr nagyon
ünnepélyesen, de mérsékelten beszélt, szinte csak lehelet finoman érintette a
politikai helyzetet. Mise után levittük az iskolába és ünnepélyesen
visszahelyeztük a két tanterembe, régi helyükre a két korábban eltávolított
feszületet. Az egyik fekete fakereszt volt, súlyos ezüstszínű fémfeszülettel,
azt vitte Pisti, a másik mahagóni barna fakereszt volt, „elefántcsont” színű
feszülettel, azt vittem én. Vajon mi lett velük?…..talán megsemmisültek.
Ezután kezdődött a felvonulás végig a falun, a felső faluvégig
(most is látom, ahogy ott megfordult a tömeg), elöl a férfiak vonultak nemzet
színű zászlókkal, Kossuth dalokat énekeltek, utánuk a lányok, asszonyok
templomi zászlókkal egyházi énekeket énekeltek.
Mi gyerekek élveztük, önfeledten keveregtünk az emberek
között.
Többen kérték Dely plébános urat, hogy ő is vonuljon fel, de
ő nem csatlakozott hozzájuk.
Ezért aztán elhangzott számos negatív, őt bíráló megjegyzés.
A forradalom bukása után, már abból is adódtak
kellemetlenségei, hogy levitte a két keresztet az iskolába. Emlékszek, attól
félt, hogy börtönbe kerül. Ezen félelmét elmondta Tóth néninek, aki énekelni
szokott a templomban, akinek „aztán nem volt sok börtön-tapasztalata”. Tette
ezt, mert magányos volt, nem volt kinek elmondja – ezt éreztem is akkor.
Szegény Dely plébános úr azon morfondírozott, hogy vajon van-e WC a börtönben
és vajon lehet-e ott tisztálkodni. Szerencsére nem lett semmi bántódása és nem
kellett neki megtapasztalni a börtönviszonyokat, ami miatt olyan nagyon
aggódott.
Sárga fernis bicikli
Dely plébános úrnak volt egy biciklije, amit annak idején
mindig megcsodáltam, sárga fernivel, sötétzöld vázzal és nikkelezett
sárhányóval. Olyankor használta, ha ment misézni Gyűrűsre, de csak jó időben
(rossz időben gyalog ment!), illetve évente egyszer, amikor nyáron elutazott
(„szabadságra ment ”? ) csak annyit mondott, hogy Keszthelyre megy. Nekem
nagyon hiányzott, hogy reggel nem volt mise, még a templomba járó asszonyok is
intrikáztak miatta. Nekem Ő rendkívüli „látvány” volt reverenda nélkül, sötétszürke
öltönyben, amint tolta végig a falun a sárga fernis biciklit.
Breviárium
Néha beszaladtam napközben is a templomba 1-2 percre, amikor
mentem a mezőre, vagy amikor valami oknál fogva arra jártam – akkor még nyitva
lehetett hagyni a templomot! Gyakran ott
találtam plébános urat, amint ott ült az első padban vagy térdelt az oltár
előtt hűvös félhomályban és imádkozott, a „Breviáriumot” forgatta. Először meglepett,
mert azt hittem, hogy a hétköznap reggeli, a vasárnap délelőtti misézéssel vége
a papi
kötelezettségeknek. Erre rá is kérdeztem, mint kíváncsi
gyerek. Ekkor megmutatta a Breviáriumot, amit olvasott, naponta 2-3 óra hosszat
is és közben „elmélkedett” – akkor tanultam meg ezt a szót … tőle.
A Breviárium közepes méretű, fekete kötésű, arany
lapvégekkel, hajlékony, finom tapintású, akkor szép könyvnek hatott, annak
ellenére, hogy kopott, erősen elhasznált volt – jóllehet tartalmát ma sem
ismerem. Ezek a képek még most is előttem vannak – ma sem tudom megfogalmazni,
de volt ennek egy sajátos rideg, ősi hangulata - egy megszomorodott, elfáradt szent ember, aki
fölött eljárt az idő, aki elmagányosodott, pedig sokkal többet érdemelt volna
öreg korára.
A hajnali misék
Dely plébános úr kitalálta, hogy mi, kisiskolások vihetünk
egy szép ajándékot a karácsonyi jászolhoz, ez pedig a hajnali miséken való
részvétel. Készült is névsor és plébános úr minden hajnali mise után beírta a
jelenlétet. Szerencsétlenségemre, egyszer véletlenül elaludtam, így aztán csak
második lettem Rumi Pisti után. Ez nagyon bántott. Plébános úr is észrevette és
azzal vigasztalt, hogy következő év adventjén kijavíthatom ezt a hibát. Ez
nekem nagyon jól esett és megkönnyebbültem. Ma is hálás vagyok neki, hogy ilyen
rugalmasan és megértően kezelte ezt a ma már csak kedves emlékszámba menő
ügyet.
Miseborszedés
A bezerédi Sülehegy és Vergyálom kedvező talajadottságai és
éghajlati fekvése miatt alkalmas volt szőlőtermelésre. A kipréselt must
cukortartalma elérte a 20 cukorfokot is, amiből hozzáértéssel jó misebort
lehetett előállítani. Készült is, mert Dely plébános úr – a régi hagyományokhoz
híven – szüret idején kiment a szőlőhegyre mustot szedni misebornak.
Van egy emlékem, amint a plébános urat behívták a szomszéd
pincébe, ahol megkínálták és ivott is, de csak olyan keveset, mintha misézne –
ezen még élcelődtek is a parasztok, akik nagy pohárral ittak. Apám is átjött,
hogy áthívja plébános urat. Emlékszem apám kérdéseire: „Mondja Plébános Úr! –
gyűlik-e a misebor? – ki adott legtöbbet? – hány litert?”
Apám büszke volt a borára, mert „az ő bora volt a legjobb”
és ő akarta a legtöbb mustot adni, adott is talán 10 litert és ő vitte haza
azon évben a plébános úr misebornak összegyűjtött mustját lovas kocsival.
Látogatás a papi
öregek otthonában
Hallottam – akkor már középiskolai kollégiumban laktam –
hogy Dely plébános úrral valami baj van, prédikációiban elveszíti a fonalat,
követhetetlenek voltak beszédei. Ez többször megtörtént. A helyzet annyira
súlyossá vált, hogy összeesett misézés közben az oltár előtt. Ezek után került
1962. végén a székesfehérvári papi öregek otthonába. 1964. szeptemberében
látogattam meg plébános urat az otthonban. Először egy közös társalgóba
vezettek, ott találtam rá a sok öregember között. Lehangoló volt.
Bemutatkozásom, üdvözlésem után határtalan örömmel fogadott…mintha egy beteljesülés
lett volna számára, mintha
egyfolytában a bezerédi látogatókat várta volna, azokat,
akik nem kényeztették el őt. Minden gondolata Bezeréden járt. Felmentünk a
hálószobába, ahol sok ágy volt elhelyezve.
Az ágyakhoz tartozott egy kis hálószobaszekrény, neki is
volt. Arra tettem a sárga pléhdobozt, amit anyám csomagolt, piskótatekercs és
korai szőlő volt benne. Nagyon örült neki, mert kapott valamit, bármit
Bezerédről. Azonnal kinyitotta és szinte gyermeki mohósággal kezdett hozzá.
Egyfolytában érdeklődött a Bezeréden történt események után, név szerint kérdezősködött
emberekről, családokról. Szinte mindenkire emlékezett, hiszen életének
meghatározó része volt a Bezeréden eltöltött 30 év.
Temetését a Kanadában
élő Seibert Albert írta le, ami az ő megemlékezésében olvasható.
45 évvel később a
sírnál
2009-ben elhatároztam, hogy összegyűjtöm és bemutatom a Dely
plébánoshoz fűződő, még fellelhető, írásos és tárgyi emlékeket. Ezek az emlékek
indítottak arra, hogy ellátogassak
Dely plébános úr sírjához Székesfehérvárra a Palotai úti Hosszú
temetőbe (V. parcella 1. sor 67.szám) 45 év után. A sok egyforma, szürke, beton
egyen-kereszt mind papoké, ott állnak a legszélső sorban, látszik, hogy itt sem
látogatják őket. Minden síron egyforma jukka zöldell, csak a felirat más,
amelyeket lassan kifakít a napsütés és lemos az eső. A Dely János nevet meg kellet vastagítani
tollal, hogy a fényképen olvasható legyen. Mi most még emlékezünk, a keresztek
pedig várnak, várakoznak valakire…valamire, közben elkopnak, elfogynak, mint az
emlékezet.
Ezek itt mind papi keresztek
Fent, hátsó sorban, jobbról balra 3.kereszt a Dely kereszt
